A mai napon, amikor az első megbeszélések folytak az információtudomány és távoktatás tárgyból, persze elsőre én is sokk hatás alá kerültem a virtuális valóság bemutatása során.

A címben már utaltam arra, hogy mi ugrott be elsőként a "secondlife"-ról. Családomból vett példa jutott eszembe. Van egy 17 éves unokaöcsém, aki körülbelül 3 éves kora óta számítógépezik. Ez azért lényeges, mert szó volt a digitális generációról, akik ebben nőnek fel. Nála ez maximálisan igaz, oly annyira, hogy 10 évesen már virtuális valóságra épülő játékokat játszott és játszik a mai napig is. Természetesen ezek a játékok amiket játszik  emberek gyilkolása és fegyverek tömkelege található. Egy rövid idő után olyan függőség alakult ki nála, amely kezelhetetlenné tette. Agresszív lett, introvertált és szinte semmi kommunikációs csatornán nem lehetett vele kapcsolatot teremteni. Oly annyira "függő" lett, hogy éjszakába nyúlóan játszott, iskolaidőben, télen-nyáron. Lassan nem tudta megkülönböztetni a való világot és a játékot egymástól. Már a szülők teljesen kétségbe voltak esve, mikor sokk terápiaként megvonták tőle a számítógép és internet használatát. A változás szemmel látható volt, unokaöcsém kedves volt, segítőkész lehetett vele beszélhetni és a családi programokon is aktívan részt vett. Azóta szigorú korlátozások mellett játszhat és internetezhet.

Ez egy olyan sarkalatos példa, amely nem egyedülálló a világon (szerintem). Ami  a virtuális valóságot illeti, mint tanulási módszert, kérdés az, hogy, ha egy 10-18 éves gyerek, ha virtuális valóságon keresztül tanul nyelvet, kultúrát bármit, meg tudja-e különböztetni a valóságot a virtuális világtól? El lehet-e magyarázni neki, hogy attól, hogy a virtuális világban tud repülni az életben nem tud. Természetesen ez nagyban függ az oktatótól, szülőktől, osztálytársaktól, de valamiért bennem képez ez a fajta tanulásmód egy sérülékenységi faktort, azzal kapcsolatban, hogy összekeveredhet és szétválaszthatatlanná válik a két világ.

Ez a két dolog számomra akkor kapcsolódott össze, mikor az órán előadónk megmutatta, hogyan repül át épületek felett az avatarja. Ha előadónk megtehette a tanuló gyermek is megteheti és megzavarhatja a világképet, amelyben él.

(Ezt a bejegyzés nem kritika vagy támadásként írtam, hanem egy valós példára alapozva fogalmaztam meg saját "félelmeimet")

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

olle_janos 2012.02.26. 07:21:59

Alíz, ne hagyja magát csapdába ejteni szélsőséges esetekkel kapcsolatban. Ismerek olyat, aki hallott már olyanról, akinek egyszer volt egy unokaöccse, aki hamar megtanult olvasni és minden idejét olvasással töltötte. Soha nem mozdult ki otthonról, nem voltak barátai, alig beszélt a szüleivel, éjszaka a takaró alatt zseblámpával olvasott horror történeteket, vámpírokat, zombikról szóló eseteket. A szobája tele volt ilyen könyvekkel és plakátokkal, ez töltötte be az életét, majd egy napon a szülei megelégelték és rádöbbentették arra, hogy a valóság és a napi 10 órában olvasott könyves történetek között milyen nagy a különbség... de hallottam olyabról is, aki látott olyat, akinek volt egy unokaöccse, aki imádott mozogni, tornázni, amíg egyszercsak be nem lépett egy fitness csoportba és onnantól kezdve csak a a testépítésnek élt. Értendkiegészítőket evett, naponta többször edzett, barátai csak a konditeremben voltak, otthon is csak súlyzózott és a szobájában tükör volt, amiben saját épülő testét nézte, amikor csak lehetett, gyakran súlyzózás közben. Egy napon aztán a szülei megelégelték és megmutatták neki, hogy milyen jó egy családi ebéd fehérjeporok helyett és mi minden létezik még a világban a testépítésen túl...

Válasz erre 

olle_janos 2012.02.26. 07:28:34

Sarkallatos példák minden területen vannak, a túlzás, a függőség éppenolyan veszélyes mint az ismeretlentől való félelem. Szerintem egy 10-18 éves gyerek már pontosan tudja, hogy az életben nem lehet repülni és teleportálni és nem csodálkozik ezen. Egy repülő avatar látványa elsőre valóban furcsa, de legalább olyan furcsa rövid szöveges üzeneteket pötyögni a telefonon, ahelyett hogy felhívnánk a másikat, illetve az is furcsa, hogy a személyes kapcsolatokat romboló telefonálás (felhívom, ahelyett hogy odamennék hozzá és személyesen látnánk egymást) nem teszi tönkre az emberi kapcsolatokat, sőt, amikor a térbeli távolság leküzdésére szolgál, még szeretjük is, pedig sokkal személytelenebb, mint egy látható virtuális 3D tér. A telefonálás sem szüntette meg az emberi kapcsolatokat, pedig a mobiltelefon látványa 12-15 évvel ezelőtt még irigység és nevetség, gyakran közutálat tárgya volt.

Válasz erre 

nagyaliz 2012.02.26. 08:08:35

Természetesen megértem a másik oldalt is és elismerem azt hogy sarkalatos példa volt, de ez életből vett példa. Nálunk ez egy probléma volt, de a kontroll megtartása egyre jobban megy a szülőknek. Első alkalommal természetesen mindenki megrémül egy ilyen esetben, de odafigyeléssel és megfelelő szigorral és engedékenységgel a kontroll megtartható.

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: